14. fejezet: Tizennegyedik nap

Rick Hilltopba való megérkezése kisebb fellélegzésül szolgált. Azt reméltem, ha beszélek vele, sikerül kipuhatolóznom, mik a tervei. Amikor Michonne-nal az oldalán belépett a kapun, Maggie-hez hasonlóan ölelésbe vontam.

Olyan érzés volt, mintha hosszú évek óta nem találkoztunk volna, és bizonyos értelemben bántott, hogy mit sem tudtam arról, mi zajlik le benne, mit gondol a helyzetünkről, és milyen elképzelései vannak a Megváltókkal kapcsolatban.

Nem sokkal azután, hogy Rick csatlakozott hozzánk Hilltopban, és picit lecsillapodott a felbukkanása által keltett zűrzavar, úgy döntöttem, megkeresem. Jared velem akart tartani, ám én határozottan megtiltottam neki.

Nem kerteltem; közöltem Jareddel, hogy nem szeretnék kockáztatni a jelenlétével. Hiába, hogy csak miattam csatlakozott a Megváltókhoz, attól még közéjük tartozott, és nem tudtam, Rick hogyan reagálna, ha meglátná mellettem.

Daryl is kérdőre vont, és miután elmondtam neki, hogy Rickhez igyekszem, szó nélkül bólintott és követett. Részben örültem a felkínált társaságnak, részben viszont attól féltem, hogy ha megsejti, valójában mire készülök, egyből ellenem fordul.

A paranoiásabb énem persze, már biztosra vette, hogy Daryl tisztában van a tényleges szándékommal, és nem azért tart velem, hogy együtt lehessünk, hanem azon egyszerű okból kifolyólag, mert szemmel akart tartani.

 Némi kérdezősködés után az egyik hilltopi azt az információt adta, hogy Rick a síroknál van. Két percen belül odaértünk. Ott guggolt, mi pedig összenéztünk Daryllel. Egy pillanatig mélységes bűntudat fogott el, és egyre csak korholtam magam a türelmetlenségemért.

Lehetett volna bennem annyi együttérzés, hogy nem a fia sírjánál alkalmatlankodom. Ráadásul hátrányt is jelenthetett számomra, hisz Carl halála egészen biztos, hogy a korábbinál is erősebb gyűlöletet szított benne a Megváltók iránt.

Hosszú hallgatás után Daryl előrelépett, és megelőzve engem, így szólt:

– Amikor itt körülnézek, én… – Felsóhajtott. – Azokra gondolok, akik távoztak, és akik még itt vannak. – Közelebb sétált Rickhez. – Nincs ez így jól. Kurvára nem fair – tette hozzá. Rick megcsóválta a fejét, ilyenformán kifejezve az egyetértését. – Amúgy az, amit a Szentélynél tettem… Akkor csak szerettem volna letudni őket. Nem akartam esélyt adni nekik. Még egyet nem. És leszartam, hogy ki van ott. Nyilván ettől nem lesz helyes, vagy…

– De az – szakította félbe Rick. Ezzel nemcsak Darylt, engem is meglepett.

Tudtam, mit tett aznap. Arról a fickóról is hallottam, aki másutt esdekelt az életéért, Daryl pedig minden szívfájdalom nélkül agyonlőtte. Mindenről informálódtam, sokszor nem is kellett kérdeznem, hisz akaratlanul is fültanújává váltam egy-egy beszélgetésnek. Rideg kegyetlenség öltött formát akkor az épület falai közt és azokon kívül.

Rick felegyenesedett, s közben felénk fordult. Hol rám, hol Darylre pillantott.

– Én nem akartam ártatlanokat ölni, pedig elég lett volna aggódnom a mieink miatt – folytatta Grimes. – Pokolba a többiekkel!

A nyelvembe haraptam, elkerülendő, hogy kifakadjak. Tudni akartam kettejük párbeszédének végkimenetelét.

– Harcolunk, míg készen nem állsz – mondta Daryl, gyanúsan kerülve a Rick kijelentésére való reagálást.

Nem értettem, miért vetette el a témát, és evezett más vizekre, hisz mindaddig azt mantrázta nekem, hogy a Megváltóknak és a csatlósaiknak mind egy szálig veszniük kell. Hallani sem akart a szelektálásról. Arról, hogy a félelem által a Megváltókhoz láncolt emberek kíméletet kapjanak.

Ezúttal mégis úgy beszélt és viselkedett, mintha nem teljesen értett volna egyet Rickkel, és mintha közel sem tartotta volna már olyan jó ötletnek a gondolkodás nélküli kaszabolást.

– Készen állok – közölte Rick. Fáradt, gyűlölettől terhes tekintete egyértelművé tette, hogy kár reménykednem vagy próbálkoznom. Legalább annyira elszánt volt a Megváltók maradéktalan kiirtását illetően, mint nem sokkal korábban Daryl. – Maggie őrszemeket küldött ki.

– Ja – biccentett Daryl –, nyolcszáz méterenként, hogy jelezhessenek egymásnak.

– Igen. Én is megyek, hogy biztosan készen álljunk – jelentette ki Rick.

– Csatlakozok.

– Szét kéne válnunk – vetette fel Grimes. – Úgy nagyobb terepet fedünk le.

– Oké.

Rick tekintete a földre vetült, majd ismét találkozott Daryl pillantásával.

– Jól vagyok – bizonygatta.

– Tuti? – kételkedett Daryl. Rick előbb bólintott, aztán vállat vont.

– Igen. Legalábbis rendbe jövök.

Elsétált Daryl mellett, ügyet sem vetve rám, majd váratlanul visszafordult. Nem nehezteltem volna rá, ha végig figyelmen kívül hagy engem, végül mégsem ezt tette.

– Ann! – szólított Rick. – Köszönöm, hogy segítettél Daryléknek idehozni az embereket.

Bólintottam. Bár legszívesebben utána szóltam volna, hagytam, hogy elsétáljon. Mihelyst egyedül maradtam Daryllel, és a férfi felém fordult, felvettem vele a szemkontaktust. Meg sem mukkantam, habár lett volna kérdeznivalóm. Azt akartam, hogy önszántából eredjen meg a nyelve. Ez hamarosan meg is történt.

– Közeledik az elkerülhetetlen – kezdte. – Sokan meg fognak halni, de talán nem kell mindenkinek.

– Talán?

– Nem sok értelme lenne – vont vállat.

– Rick nem így véli.

Daryl lesütötte a szemét, mintha csak azt vágtam volna hozzá, hogy nemrég még ő maga is a halálba akarta küldeni a Megváltók mindegyikét.

– Elvesztette a kölyköt. Nem gondolkozik tisztán.

– Miért, te igen? – billentettem oldalra a fejem.

– Úgy gondolkozom, ahogy kell.

– Úgy gondolkozol, ahogy helyes – javítottam ki. – Mindketten tudjuk, hogy nem olyan ember vagy, akinek a döntéseit folyvást a szükség befolyásolja. Sokkal inkább a saját fejed után mész, és nem igazán fogadod el mások nézeteit, hacsak nem egyeznek a te elképzeléseiddel.

Egyik lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát, és újból szemkontaktust teremtett velem.

– Látom, mégiscsak képes vagy kiigazodni rajtam.

Nemet intettem.

– Inkább csak megismertelek. Ettől függetlenül, bőven tudsz meglepetést okozni. A személyiséged nem tükrözi az észjárásodat.

– De azért próbálkozol – állapította meg. – Én is ezt csinálom. Valójában az első találkozásunk óta ezt teszem. Próbálkoztam és próbálkozom, csak már másként. Rájöttem, hogy soha a büdös életben nem jutok egyről a kettőre, ha úgy akarok kiigazodni rajtad, hogy közben élből elutasítom, amit képviselsz.

Végre eljutott a tudatomig, hogy ha megkísérlem megérteni a céljaidat, és átrágom magam a gondolataidon, amikből a következtetéseid és a terveid születnek, sokkal könnyebben kiszámíthatom a lépéseidet.

– Azért, hogy ellenőrizz és megakadályozz?

– Azért, hogy segíthessek.

Közelebb merészkedtem hozzá, ám így is karnyújtásnyi távolságon kívül maradtam.

– Nem kell behódolnod nekem, Daryl! Sosem kérnék ilyet. Nem kell segítened, ha nem értesz velem egyet. Nem kell követned, ha másként vélekedsz valamiről.

Közvetlenül elém lépett. Felnéztem rá, és rövid tétlenség után kisimítottam a szemébe lógó hajszálakat. Mindeközben egy másodperc erejéig sem pillantottunk félre. A nyakára simítottam a tenyeremet, az ujjaim elérték a tarkójára lógó, puha tincseket.

Lábujjhegyre emelkedtem, az arcomat az övéhez simítottam. A borostája kissé durván, mégis jólesően cirógatta a bőrömet. Egy apró mozdulat kellett volna, hogy a számmal elérjem a fülcimpáját. Szívesen a fülébe súgtam volna, hogy szeretem, de tartottam magam az elhatározásomhoz – előbb nekem kellett hallanom tőle.

Egy ideig szoborrá merevedve élvezte a tovaröppenő másodperceket, majd azután, hogy ezt megelégelte, a vállgödrömbe fúrt arccal, mélyeket lélegezve magához ölelt. Lehunytam a szemem, a karomat átvezettem a hónalja alatt, és mindkét kezemet a hátára fektettem.

Nem tudom, mennyi időt tölthettünk el így, egymásba gabalyodva, mindenesetre nem szerettem volna, hogy elhúzódjon tőlem. Amint mégis megtette, rögvest hiányérzetem támadt. Nem akartam elengedni. Szerencsére ő sem engem.

Lassan felemelte a fejét, az orrát végigvezette a nyakam vonalán, mígnem elérkezett a számig. Azt hittem a csókjáról, hogy gyengéd és szűzies lesz, amolyan tollpihe könnyűségű, lágy érintés. Ehhez képest olyan mohó és forró módon nyomta az ajkát az enyémhez, hogy az már nem is egyszerű csók, hanem valóságos birtokba vétel volt.

Ha abban a minutumban megnémulunk, és a kimondott szavak, mint kifejezőeszközök, jelentőségüket vesztik számunkra, akkor sem kellett volna kétségbe esnünk. A keze a hátamon és a derekamon, a nyelvünk régről ismert játéka, a testünk között pattogó szikrák és az a kétségbeesett vágyakozás, amellyel az ajkaink becézgették egymást, bármikor felért egy szerelmi vallomással.

* * *

A szívem őrült tempóban dübörgött. A Hilltop kapuja felé tartó motor zaja egyre közelebbről hallatszott, ám annak hangja mellé egy másik jármű motorzúgása is társult. Reméltem, hogy Daryl időben biztonságba jut a kétkerekűjével, és még azelőtt becsukódik mögötte a kapu, hogy az éj leple alatt megérkező Megváltók bármelyike is bejutna a falakon belülre.

Sajnos nem volt szerencsénk. A kapun bejutó autó útját ugyan elállta az elé gördülő iskolabusz, ám az elképzelés, hogy kizárjuk őket, nem nyert megvalósítást. Daryl hamar leszállt a motorról, hogy két kézzel markolhassa a fegyverét, és miután Maggie elkiáltotta magát, a többi emberünkkel együtt tüzet nyitott a Megváltókra.

Jómagam annak az épületnek a teraszáról vettem célba és tettem ártalmatlanná az ellenséget, amelynek egyik hálószobájában Maggie elszállásolt. Mihelyst az első tár kiürült, leguggoltam, hogy a korlát takarásában, a golyó- és nyílzáportól védve tölthessem újra a pisztolyomat. Arra is szántam némi időt, hogy egy-egy tárcsere és ravaszmeghúzás után szemrevételezzem a terepet.

Biztos voltam benne, hogy Dwight és Simon részt vesznek a Megváltók akciójában. Láttam és hallottam őket, így már csak azt nem tudtam, mire készül Dwight. Tény, hogy akkor és ott nem is érdekelt annyira, mint az, hogy mindvégig tudjak róla, hol és mit csinál Daryl. Nem akartam szem elől téveszteni, és ezáltal még jobban aggódni érte. Amúgy is féltettem, akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy képes vigyázni magára.

Csak a szemem sarkából észleltem, ezért először el sem jutott a tudatomig, hogy Dwight meglőtte Tarát. Csupán annyit hallottam, hogy Daryl Tara nevét kiáltja, aztán futólag láttam a Tarából kiálló nyílvesszőt, és az éppen tovaiszkoló Simont meg Dwightot. Mivel kettejük közül csak Dwightnál volt nyílpuska, nem esett nehezemre kitalálni, melyik szarházi terítette le a nőt.

Iszonyatos düh fogott el. Na, nem azért, mert Tarával olyan közel álltunk egymáshoz. Sokkal inkább azért gyúlt bennem harag, mert Dwight elárult – vagy legalábbis úgy tűnt, hogy ezt tette. Szembe akartam nézni vele, hogy kérdőre vonhassam, és szükség esetén szitává lőjem azt a sebhelyes fejét.

Az utolsó táram is kiürült, ezért félredobtam a pisztolyt, és bemasíroztam a teraszról. Lerohantam a lépcsőn, s közben elővettem az egyik késemet. Egyre csak azon őrlődtem, hogyan fogom elkapni és megölni Dwightot, amennyiben bebizonyosodik az árulása.

A bejárati ajtón nem távozhattam, ezért berontottam az egyik földszinti helyiségbe, amelynek nem lett bedeszkázva az ablaka, és kimásztam rajta. Épp abban a pillanatban értem talajt, amikor Hilltopban és a falak körül minden fény kialudt. Az autók lámpáit kilőtték, és a többi világítást is megszüntették. Súlyos csend és vaksötét telepedett rám és a környezetemre.

A falhoz simultam, megszorítottam a kés markolatát és vártam. Rövidesen neszezésre lettem figyelmes, majd felhangzott a már jól ismert, a Megváltók által használt füttyszó. Az épület sarkához óvakodtam, hogy kikukucskáljak, hátha felfedezek néhány sötét alakot.

Amennyire képes voltam megállapítani, a Megváltók éppen azon ügyködtek, hogy körbevegyék Maggie-ék főhadiszállását, azaz Gregory egykori otthonát. Annyit a hold nyújtotta gyér fény ellenére is hamar megállapítottam, hogy egyedül kevés vagyok ellenük. Nem akartam őrültségre vetemedni, s egyúttal fittyet hányni Maggie-ék tervére, ezért továbbra is meghúztam magam. Tudtam, hogy csak némi türelem kell, és eljön a megfelelő pillanat.

Simon többszöri füttyszavára csak másodpercekkel később érkezett válasz. Az épületet körülvevő autók lámpái kigyulladtak, és újabb lövedékzápor zúdult a Megváltókra. Rengetegen a földre kerültek, és nyomban szörnyet haltak. Akik a házhoz legközelebb álltak, többségében arra sem kaptak időt, hogy sarkon forduljanak. Simonnak és Dwightnak persze, volt akkora mázlija, hogy lövedék okozta sérülés nélkül menekülőre fogja.

Megvagytok, szaladt át az agyamon, mihelyst kiszúrtam őket az eliszkolni készülő Megváltók tömegében. Próbálták ők vezetni az embereiket, ám őket olyan halálfélelem fogta el, hogy mit sem törődtek a feletteseik kiabálásával. Futott, ki merre látott, és miután Dwight nemcsak a csapatától, hanem Simontól is elszakadt, a nyomába eredtem.

Nagyon gyorsan szaladt, de nemcsak benne tombolt az adrenalin. Lélekszakadva rohantam utána, és hogy biztosan ne lóghasson meg előlem, elrugaszkodtam, hogy rávessem magam. A földre tepertem, ügyelve rá, hogy míg a lendület végiggurít minket a talajon, ne okozzak magamnak sérülést a késsel.

A hasára gördülve állt meg, én pedig félrelöktem a nyílpuskáját, és nyomban rámásztam, nehogy talpra tudjon kecmeregni. Úgy tornyosultam fölé, mintha maga a nagybetűs Halál csapott volna le rá, és ami azt illeti, nem volt tőlem távol, hogy a végzetévé avanzsáljam magam. Már csak arra lett volna szükségem, hogy elismerje az árulást.

– Itt a vége, Dwight! – szűrtem a fogaim közt. Tiltakozott, arra hivatkozva, hogy fogalmam sincs, mi folyik a színfalak mögött, majd közölte, hogy ha nem engedem útjára, bajom eshet. Inkább figyelmeztetésnek tűnt, mintsem fenyegetésnek, valamiért mégis feldühített.

Kérdőre akartam vonni, és minden lehetőségem megvolt rá, hogy kivallassam. A halántékához szorított kés elég nyomós indoknak tűnt, hogy bevallja az igazságot, ám arra sem volt időm, hogy vázoljam a helyzetét és az általa választható opciókat – azaz, halál vagy őszinte beszéd.

A semmiből felbukkanó Simon úgy oldalba rúgott, hogy valósággal lerepültem Dwightról. Az újonnan érkező hamar felsegítette a sebhelyest, majd megiramodott felém, és a hajamnál fogva talpra ráncigált. Meglendítette a fegyvert tartó karját, készen rá, hogy megpecsételje a sorsomat, azonban Dwight ott termett mellettünk, és előbb elkapta Simon kezét a levegőben, aztán kicsit arrébb taszigálta a férfit.

– Ő az, Simon! Ez az a nő, akiről Negan beszélt – hadarta Dwight. – Ne feledd, mit mondott róla! Nem ölhetjük, és nem sebesíthetjük meg ezekkel – emlékeztette Simont, rámutatva a nála lévő baltára.

Simon haragtól és gyilkolási vágytól terhes arckifejezése megváltozott. A homlokán lévő vízszintes ráncok lassan eltűntek, a szája ördögi mosolyra húzódott.

– Á, igen! Már találkoztunk, igaz? – vont magához Simon, a ruhámba törölve a kóborlóvértől szennyezett baltát. – Te vagy csak Ann.

– Engedd el, és húzzunk a fenébe, mielőtt a társai ideérnek! – mondta Dwight, felkapva és a vállára kanyarítva a nyílpuskáját.

– Ne már, D! – vigyorgott szakadatlanul a társa. – Gondolj csak bele, milyen hálás lesz a góré, ha a kedvenc kis madárkája visszakerül a kalitkájába.

Hadakozni kezdtem. Az is megfordult a fejemben, hogy szemközt köpöm Simont, esetleg a lábára taposok, ám tartottam tőle, hogy ha elgurul nála a gyógyszer, mit sem törődik majd a következményekkel, és minden további nélkül kinyír. Hirtelen támadó dühét erősebbnek véltem a Negantől való félelménél.

– Egyelőre még Negant sem találtuk meg. Ostobaság lenne friss húst vinni az oroszlánok közé, ha nincs ott az idomár – tiltakozott Dwight.

– Ó, ettől nem kell tartani! – tartott ki az elképzelése mellett Simon, miközben futólépésben elindult velem a Megváltók egyik autójához. – Míg a főmufti hazaér, személyesen gondoskodom a biztonságáról. De, hogy megkönnyítsük a távozást – folytatta a férfi, nekilökve a kocsi oldalának –, csicsikálj addig, kislány!

Arra sem volt időm, hogy Simon felé forduljak. Az utolsó két dolog, amit láttam, az a kocsi hátsó ablaka és Dwight komor arckifejezése volt. Utóbbihoz is kizárólag azért volt szerencsém, mert miközben az egyensúlyom megtartásáért küzdöttem, akaratlanul is megpördültem a tengelyem körül. A tarkóm iszonyatosan sajgott, a fájdalom a fejem búbjáig terjedt. Halványan érzékeltem, amint Dwight elkap, nehogy a földön kössek ki, aztán elájultam.