A következő címkéjű bejegyzések mutatása: durva nyelvezet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: durva nyelvezet. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. szeptember 2., szerda

19. fejezet: Tizenkilencedik nap

Két nap telt el azóta, hogy felálltam, és faképnél hagytam Negant. Bizonyára azt hitte, túlságosan ledöbbentett a kijelentésével ahhoz, hogy ne a megfutamodást válasszam. Persze, erről szó sem volt. Cseppnyi félelem vagy gyanú sem ébredt bennem. Tudtam és biztos voltam benne, hogy Benjamin Stafford lánya vagyok.

A beszélgetésünk utáni napokban inkább csak csalódást éreztem. Azt hittem, egy minden mesterkéltségtől és hazugságtól mentes diskurzus vár rám, ehelyett odaböfögte, hogy ő az apám – még akkor is, ha burkoltan tette. Így végeredményben nem kaptam meg az oly’ régóta vágyott válaszaimat, de legalább azzal vigasztalódhattam, hogy ő sem lett okosabb általam. Bár ez utóbbi talán nem is érdekelte különösebben.

Más téren szerencsére jobban alakultak a dolgok. Az embereim első látásra megszerették Alexandriát, és szívesen részt vettek a közösséget érintő feladatok elvégzésében. Tetszett nekik a környezet, ami a Szentély és az erdő után valóságos felüdülést jelentett számukra. Még a Királyságnál és Hilltopnál is jobban kedvelték. Az egyetlen ok, amiért mégis maradtak fenntartásaik, Negan ottléte volt. Ezzel ugyanis képtelenek voltak kibékülni.

2020. május 5., kedd

18. fejezet: Tizennyolcadik nap

Az állandó és folyvást növekvő feszültség erős ráhatást gyakorolt a hangulatomra. Gregory felakasztása óta egyébként sem voltam túl rózsás kedvemben, s míg a napokból hetek lettek, a munkálatok pedig kisebb-nagyobb döccenőkkel haladtak, egyre kevésbé tudtam megbirkózni a helyzettel.

Az embereim, bár feltétel nélkül követtek, és olykor morogva ugyan, de teljesítették a kéréseimet, még a buzdító beszédeim ellenére is rossz szájízzel dolgoztak együtt korábbi elnyomóikkal.

Természetesen a Megváltókat sem kellett félteni. Negan bebörtönzése egyáltalán nem tette őket gyámoltalanná, sőt voltak, akik arra utaztak, hogy minél többször vitába keveredhessenek a többiekkel.

Hiába támogattam Rick tervét, és hiába segítettem annak megvalósítását, azt nem tagadhattam, hogy még az eltelt idő ellenére sem kovácsolódott eggyé a kettő. Továbbra is éles határ húzódott a Megváltók és a nem Megváltók között. Voltak Rick bajtársai, illetve nem Rick bajtársai.

2019. október 25., péntek

17. fejezet: Tizenhetedik nap


A réten sétálva, a környező állatok keltette zajoktól körbeölelve, Mázlival az oldalamon egy egészen más világot láttam. Talán azért is éreztem újnak, mert valóban elindultunk egy másik úton.
Napról napra fejlődtünk, méghozzá minden tekintetben, így a háttérben meghúzódó ellentétek egészen halványnak tűntek. Folyamatosan épültünk és építkeztünk. Az emberek jelleme egymáshoz idomult, a cél egyre tisztábbá vált, az összefogás és a közös munka pedig kisebb-nagyobb jutalmakat hozott.
Nemcsak szemtanúi, hanem aktív résztvevői voltunk valami jobb és több létrejöttének. Persze, akadtak kivételek. Olyanok, akik nem voltak képesek felülemelkedni saját magukon, és az öntörvényűségük miatt esélyük sem volt alázatot gyakorolni.
Néhányan csak látszólag értettek egyet Rickkel, és hazudtak, amikor helyeselték Grimes tervét. Ők titokban továbbra is hűségesek maradtak Neganhöz, aki viszont Alexandria egyik cellájában sínylődött, így aligha állhatott ki a talpnyalóiért.

2019. augusztus 30., péntek

16. fejezet: Tizenhatodik nap

Ott, a dombtetőn állva, túl kínzóan lassú és sebtében tovaröppenő perceken és órákon, ugyanaz és megannyi más dolog újragondolása után, a meglévő lehetőségek latolgatását követően csaknem semmi nem maradt.
A remény, hogy Carl jövőképe túllép a puszta ideán, és megvalósításra kerül, halványodni kezdett. A Megváltók – s különösen Negan – arcáról határozottság tükröződött, csak éppen egyikük sem arra szánta el magát, hogy békét kössön. Ők mészárlásra készültek. És ami a legfájóbb volt számomra, hogy az ellenségeik, azaz Rickék is.
A szemem sarkából Dwightra néztem. Ugyanolyan megkülönböztető rabruhát hordtam, mint ő. Olyat, amilyet egykor Darylre is ráaggattak. Negan ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem, ám szerencsére nem nézte végig az öltözködésemet, így a levetett göncökből készített kupacban, amit az ágy szélén hagytam, sikerült elrejtenem a Jaredtől kapott kulcskészletet.
Dwight lehorgasztott fejjel állt, ügyet sem vetve a körülötte zajló eseményekre. Le mertem volna fogadni, hogy ő is baromi nyugtalan, mindenesetre jól palástolta. Szemügyre vettem a felfegyverkezett Megváltókat, majd a környező dombokat és erdős részeket is megfigyeltem. Sejtelmem sem volt, hol bukkannak fel Rickék.

2019. augusztus 29., csütörtök

15. fejezet: Tizenötödik nap

Míg az álom és az ébrenlét mezsgyéjén egyensúlyoztam, folyvást ugyanaz ismétlődött a fejemben: Daryl iszonyatosan pipa lesz rám. Nem rám parancsolt, hanem türelmet gyakorolt és megkért, hogy maradjak ki a hilltopi összecsapásból, én mégis ellentétesen cselekedtem.
Lehetett volna annyi eszem, hogy értékelem a módszerváltását. Hálát mondhattam volna azzal, hogy nem veszek részt a Megváltókkal való harcban, ám nekem fontosabb volt, hogy a társaim maguk mellett tudhassanak, a Megváltókon keresztül pedig megüzenhessem Negannek, hogy eszemben sincs átállni hozzájuk.
A célomat végül is elértem. Az már más dolog, hogy nem számoltam az elrablásom lehetőségével. Tulajdonképpen akkor is elkerülhettem volna, hogy ismét Negan fogságába kerüljek, ha a lámpák leoltása következtében kialakuló teljes sötétség beálltakor visszahúzódom valamelyik épületbe. Ha nem eredtem volna Dwight nyomába, Simonnal sem futottam volna össze.
Lassan felnyitottam a szemem, elűzve az egymást kergető, vádló gondolatokat. Ismerős látvány tárult elém: egy ódon olvasófotel, egy sötétbarna éjjeliszekrény, egy roskatag, kétajtós ruhatároló, egy búra nélküli állólámpa, egy négyszögletű asztal és két szék. Ugyanabba a helyiségbe zártak be, amelyben korábban is fogva tartottak.

2019. augusztus 8., csütörtök

13. fejezet: Tizenharmadik nap

„Ami engem illet, tudtam, hogy hazudok, amikor azt mondtam, mindig lesz elég időnk. Tudtam, hogy nem lesz húsz napom, sőt igazából egy hetem sem, de sokkal fontosabbnak tűnt, hogy lelket öntsek beléd, mintsem az, hogy rólam és a velem történteken rágódjunk.
Sajnálom, hogy eltitkoltam előled az igazságot, te viszont ne sajnáld, hogy nem voltál jelen. Máshol teljesítetted a kötelességedet. Máshol dolgoztál azon, amiről a pavilonnál beszélgettünk. Egy percig se legyen bűntudatod! Nem teheted meg, hogy sajnálkozol. Az csak elgyengítene.
A végső győzelmet az jelentené, ha békességben élhetnénk. Nem a Megváltók leigázásával és kivégzésével, hanem velük együtt. Mindenkinek ezt a jövőképet kellene szem előtt tartani, és ha megtörténik velem az elkerülhetetlen, talán észbe kapnak páran.
Leginkább apában reménykedem. Ha ő jobb belátásra tér, az emberek követni fogják – ha nem is mindannyian. Ha pedig bekövetkezik, amiben reménykedem, fogjatok össze. Apa és te, ti együtt valóra válthatjátok az álmomat. Tömegeket mozgathattok meg. A tudásotok megvan hozzá.
A világ most még fekete és fehér. Úgy néz ki, mintha a rosszak és jók harca folyna, ám ennél jóval többről van szó. Vagyis többről kellene, hogy szóljon. El kell érni, hogy színessé váljon. Békévé kell változtatnotok a folytonos háborúskodást, és rendet kell teremtenetek abban a zűrzavarban, amiben most éltek.
Carl”

2019. június 4., kedd

12. fejezet: Tizenkettedik nap

A Megváltók Alexandriából való kiűzése csupán a kezdet volt. Egy győztes csata, ami arra sarkallt mindnyájunkat, hogy folytassuk, amit elkezdtünk, és ami elég reményt plántált belénk ahhoz, hogy elhiggyük; képesek vagyunk megtörni Negan uralmát.
Időre volt szükségünk, hogy felkészüljünk a következő támadásra. Érvek és ellenérvek ütköztek, a hozzáértő stratégák szétcincálták egymás ötletét, mígnem megszületett a kész haditerv.
A működőképes kocsik védőfelszerelést kaptak a lövedékek hárítására és felfogására. Minden harcba induló megkapta a maga feladatát, a csapatok elindultak. Rickék a sufni-autóikkal Negan elé álltak, golyózáport zúdítottak az ellenségre és az épületre, majd nem sokkal később az általunk irányított kóborló-horda is megjelent. A húszabálók rövid idő alatt ellepték a Megváltók főhadiszállását.

2019. május 22., szerda

11. fejezet: Tizenegyedik nap

Túl kevés időt kaptam, hogy felkészítsem az erdőben rejtőzködő embereket, túl egyszerűek voltak a fegyvereink a Megváltók golyószóróival szemben, és túl későn értünk oda Alexandriához, hogy szemtanúi legyünk az előzményeknek.
Idegen embereket láttam a közösség falain belül, akik ráadásul sakkban tartották azokat, akiket ismertem. Az egyik furcsa kinézetű, rövid hajú, frufrus nő pisztolyt fogott Rickre, a nőhöz hasonló öltözéket viselő alakok pedig a többi alexandriait vették célkeresztbe.
Gyors szemrevételezés után Darylre, Rositára és Tarára is felfigyeltem. Egy magas, sápadt fickó lépett Alexandria kapujához, hogy kinyissa, miközben Eugene lemászott a platóról. Másodpercekkel ezután Negan is felbukkant; Dwighttal a nyomában kiszállt az egyik teherautóból.
Gyűlölettől eltorzuló arccal, pattanásig feszülő idegekkel markoltam meg a búvóhelyül szolgáló fa érdes törzsét. A fogaimat összepréseltem, és valósággal kényszerítenem kellett magam, hogy nyugton maradjak. Túlontúl feldühített Negan önelégült, vigyorgó képe. Legszívesebben azonnal golyót röpítettem volna a homlokába.
– Ismered a viccet a fasszopóról, akit Ricknek hívtak, és azt hitte, van fingja a dolgokról, pedig nem volt, és mindenki, aki számára fontos volt, kipurcant miatta? – kérdezte Negan, rámutatva Rickre. – Csak mert rólad szól – folytatta szórakozottan. – Le is engedhetitek a fegyvereket.

2019. február 19., kedd

10. fejezet: Tizedik nap

Az erdőben menedékhelyet lelő kis csapat létszáma a távollétem alatt megnövekedett, így Steve-vel és Jareddel együtt már harmincnégyen voltak. Visszatértemkor csupa jó hír fogadott: senki nem betegedett meg, a táborukba tévedő kóborlókkal emberveszteség nélkül, könnyűszerrel elbántak, ráadásul ahhoz is volt erejük, hogy készítsenek néhány egyszerű, de hatásos szúrófegyvert az újonnan csatlakozók számára.
Tudtam, hogy hosszú időt fog igénybe venni a felkészítésük, pár napnál tovább mégsem terveztem velük maradni. Muszáj volt ingáznom az erdő és a Királyság között, hogy senki ne fogjon gyanút, és ne kezdjen el kérdezősködni utánam. Reméltem, hogy míg visszatérek, Daryl is képes lesz tartani a száját.
A kiképzés első napja, bár késő délelőtt értem csak az erdőbe, meglehetősen tartalmasnak bizonyult. Miután Jared Steve-vel karöltve összegyűjtötte az embereket, én is csatlakoztam hozzájuk. Felálltam egy rég kidőlt fa korhadó törzsére, hogy mindenkit szemügyre vehessek, aztán megismertettem őket a legalapvetőbb dolgokkal és egy-két személyes tapasztalattal.
Habár sejtettem, hogy tisztában vannak vele, azért elmondtam nekik, hogyan iktatható ki végleg egy kóborló, hogyan viselkednek nagy általánosságban az élőhalottak, mi jellemző a hordákra, milyen meredek szituációkba keveredtem már velük, és végül hogyan kerültem ki győztesen egy-egy összecsapásból.
Természetesen nemcsak a sikereimmel hozakodtam elő. Az elég képmutató lett volna, figyelembe véve, hogy jó párszor a társaimnak – és főként Darylnek – köszönhettem a megmenekülésemet. Ezt eszemben sem volt véka alá rejteni, hisz én sem voltam sebezhetetlen.

2019. február 16., szombat

9. fejezet: Kilencedik nap

Rég ébredtem olyan boldogan, mint akkor reggel. Az első napsugarak belopóztak az ablakon, és meleg fényükkel körbeölelték Darylt. Ahogy felnyitottam a szemem, őt pillantottam meg először. A takaró csupán a köldökéig fedte be, a szuszogása egyenletes volt. Az arca olyan kisimultnak tűnt, amilyennek ébren sosem láttam, ezért is gondoltam azt, hogy még alszik, és emiatt mertem olyan leplezetlenül szemügyre venni a felsőteste minden négyzetcentiméterét.
Tökéletes volt. Az izmaival, a hátán lévő hegekkel és a tetoválásával együtt. Aligha mertem elhinni, hogy tényleg ott fekszik mellettem, mi több, hogy előző nap teljes egészében átadta magát nekem – ismét. Gyengéden, nehogy felriadjon, végigsimítottam a vállán a mutatóujjammal. Amint a bőröm az övéhez ért, iszonyú sóvárgás fogott el, és az addigi boldogságomhoz valami nyugtalanító és rossz érzés társult.
Muszáj volt még egyszer megérintenem, ezért félresepertem egy, az arcába lógó hajtincset. Továbbra sem bizonyult elégnek, újra és újra hozzá akartam érni. Folyamatos kontaktusra vágytam, hogy biztosra vehessem az ottlétét, mintha abszurd módon, hirtelen eltűnhetett volna az ágyból.
A boldogságom lassacskán eltörpült, és pár másodpercig azt hittem, elsírom magam. Rettegtem tőle, hogy egy nap elveszítem. Rettegtem attól, hogy túl kevés időnk lesz együtt. Hogy egyszer csak mindennek vége lesz, és amit közösen felépítettünk, az enyészetté válik. Féltem, hogy az elhatározásom ellenére a kettőnk jövője stabil alap helyett ingoványra kerül, és egyszeriben illékonnyá alakul át az, hogy mi.

2018. december 29., szombat

8. fejezet: Nyolcadik nap

A Hilltopba való megérkezésemet másnapra kellett időzítenem. Több tényező is arra késztetett, hogy változtassak a tervemen, és bár nagyon vágytam már arra, hogy Daryllel legyek, muszáj volt még egy kis türelmet gyakorolnom.
A lehető legtávolabb akartam vinni Steve-et és az embereket a Megváltók bázisától. Ehhez az kellett, hogy átkeljünk a fél erdőn, átgázoljunk egy folyón, és megküzdjünk jó néhány kóborlóval. Végül rátaláltunk egy tisztásra, ahol a gaz nem nőtt olyan magasra, és kellően nagynak bizonyult ahhoz, hogy felverjék a sátraikat és megpihenjenek egy időre.
Délután, még sötétedés előtt elindultak páran, hogy mind a négy kihelyezett találkozási ponton tartózkodjon valaki, hátha más is kihasználja Negan Alexandriában létét, és megkísérli a szökést. Hogy biztos ne tévedjen el senki, Steve-vel és Jareddel készítettünk egy vázlatos térképet, megjelölve az erdő jellegzetesebb részeit. Így minden távozónak volt egy viszonyítási alapja, hogy ha úgy érzi, eltévedt, legalább halvány fogalma szülessen arról, merre jár.
Egy kisebb hordával is számolnunk kellett, ami a tisztáshoz közel bolyongott. Nem akartam úgy elindulni Hilltopba, hogy a kóborlók alig egy köpésnyire vannak az emberektől, ezért összedugtuk a fejünket, hogy kiötöljünk valamit az eltüntetésükre.

2018. december 28., péntek

7. fejezet: Hetedik nap

Elkerülendő, hogy átaludjam a napfelkeltét, le sem feküdtem. Egész éjjel az újdonsült tervem lehetséges végkimenetelein agyaltam, a szoba egyik szegletéből a másikba sétáltam, bejártam az apró helyiség minden szabad négyzetméterét.
Leszabtam egy darabot a szekrényben talált fekete pólóból, felkötöttem, mint egy maszkot, aztán az ajtóhoz léptem. Arra való tekintettel, hogy Jareden és rajtam kívül senki nem viselt a miénkhez hasonló ruhát, bizonyára fölösleges volt eltakarnom az arcomat.
Az öltözékem egyébként is megkülönböztető jelzéssel bírt, a maszk valamiért mégis biztonságérzetet nyújtott. Kellett és kész. Amúgy is pirkadat előtt szándékoztam megvalósítani a tervemet, a sötét pedig vajmi keveset árult el a ruhám részleteiről.
Az előző nap szerzett kulccsal kinyitottam a zárat, majd gyorsan ellenőriztem, nálam van-e a Jaredtől kapott doboz. Izzadó tenyérrel a fejembe húztam a kapucnit, aztán egy most vagy soha elmormolása közben nekivágtam az épületnek.

2018. november 19., hétfő

5. fejezet: Ötödik nap

Tudtam, hogy a Daryl megszöktetésére tett kísérletem nem marad sem titokban, sem megtorlatlanul. Képtelenség lett volna kimagyarázni, bár ez a lehetőség nem is nagyon merült fel bennem. Ugyanez volt a helyzet a tagadással – kár lett volna tépni a szám, az általam megölt Megváltók és a fegyverként használt, majd később tőlem elkobzott szilánk elegendő bizonyítékul szolgált Negannek.
Miután kirángatott a Megváltók alkotta körből, így rákényszerítve, hogy egyedül hagyjam Darylt, visszahurcolt a szálláshelyül – vagyis börtönül – kapott szobába. Látszott a férfin, hogy mérhetetlenül dühös, mégsem bánt el velem, ahogy arra számítottam.
Szervíroztatott két italt, és míg megérkeztek, lenyomott az ágyra, ő maga pedig az asztalhoz ült. Nem sokkal később már a limonádéját szürcsölte. Megkínált, de nem reagáltam rá, még csak rá sem néztem a pohárra.
Ezek után órák teltek el síri csendben. Mindketten hallgattunk, mintha csak várnánk valamire vagy valakire. Egész idő alatt a padlót bámultam. Olykor éreztem, hogy figyel, nekem azonban eszembe sem jutott viszonozni a pillantását.

2018. július 28., szombat

4. fejezet: Negyedik nap


Bármennyire is ébren akartam maradni, túl kimerült voltam. Az arénában és az elmúlt napokban történtek ellenére elnyomott az álom, és ahogy jött, nem átallott magával hozni azt a megannyi borzalmas emléket, amely még tudatomnál léve is folyvást ostromolt.
Hiába próbáltam szabadulni, csak a sokadik rémálom után nyílt fel a szemem. Verejtékben úszva, görcsbe ránduló testtel emelkedett el a felsőtestem a matractól. Az izmaim nem engedelmeskedtek, az ízületeim pedig egészen merevek voltak, így nem sokon múlt, hogy az irányíthatatlan és gyors mozgássorozat folytán leessek az ágyról.
Bal kezemmel a takaróba markoltam, jobb kézfejemmel megtöröltem izzadtságtól gyöngyöző homlokomat. Mire a légzésem normalizálódott, felfogtam, hol vagyok és milyen események zajlottak le nemrég.
Alig fél óra leforgása alatt három emberrel is végeztem a Megváltók által épített arénában. Az elsődleges ok, amiért megöltem őket, természetesen a saját életem megóvása volt. S bár ezt az egy indokot betudhattam volna egyetlennek is, az igazsághoz hozzátartozott, hogy egyúttal Negan parancsának is eleget tettem.

2018. július 13., péntek

3. fejezet: Harmadik nap

Az ágyon hevertem, azon a pléddel lefedett, kényelmetlenül kemény matracon. A ruhám mocskos volt, ragadtam a vértől és az izzadtságtól. Valószínűleg bűzlöttem is, én mindenesetre már nem éreztem.
Órákon át bámultam a plafont. Olykor elnyomott az álom, de minden alkalommal hamar felriadtam. Nem tudtam kipihenni magam. A fáradtságtól és az újra meg újra felvillanó, brutális emlékképektől zsongott a fejem, s közben szüntelen kerülgetett a hányinger.
Az éjszakát néma csendben és koromsötétben töltöttem. A rácsozott ablakon egyetlen apró fénysugár sem lopózott be, a hold és a csillagok vastag felhőzet mögé bújtak. A szobában lévő lámpa nem működött.
Semmibe vesző tekintettel bámultam ki a fejemből. Egy ideig kitartóan figyeltem a légvételeimet. Ötszázhatvannégyig jutottam, aztán azt is meguntam. Lehunytam a szemem, sóhajtoztam, mutatóujjammal amorf mintákat rajzoltam a plédre.

2018. július 5., csütörtök

2. fejezet: Második nap

Olyan erősen hunytam le a szemem, hogy az már fájt. A fogaim a húsomba mélyedtek, fémes ízzel elárasztva a szájüregemet. Az izmaim görcsbe rándultak, ellehetetlenítve, hogy kinyújtsam az ujjaimat.
Halkan, esetlenül nyüszítettem, akár egy megkínzott, védtelen állat, miközben egyre inkább kicsúszott alólam a realitás talaja. Még levegőt venni sem akartam, annyira gyötrelmesnek éreztem. Az arcomon leszánkázó könnycsepp keveredett a bőrömet borító verejtékkel.
Tisztán hallottam, amint Negan újra és újra lesújtott a baseballütőjével, így cafatokra szaggatva Abraham fejét. Tudtam, hogy ha akár egyetlen részletét is látnám a férfi kíméletlen meggyilkolásának, elhánynám magam, ezért sem voltam hajlandó felnyitni a szemem. Meg mert biztosra vettem, hogy Abraham kivégzésének látványa széttépné a lelkem.
Nem tehettem úgy, mintha mi sem történne, még ha csak azért is szerettem volna elvonatkoztatni mindattól, amit akkor és ott átéltem, hogy bizonyos értelemben védjem magam. El akartam temetni annak tudatát, hogy Abraham épp szörnyű halált hal, és ennek érdekében megannyi kellemes emléket felidéztem, ám hiába.

2018. május 19., szombat

1. fejezet: Első nap

Rohantam. Nem úgy, mintha az életem múlt volna rajta, hanem azért, mert az életem múlt rajta. Sípoló tüdővel, sajgó mellkassal szlalomoztam a fák között, és egymás után kerültem ki a letört gallyakat, bokrokat, kisebb sziklákat.
A látásom újra és újra elhomályosult, a szememet könny mardosta. Minden méter megtételekor, minden lépésem után bevillant egy kép az elmúlt napok borzalmas eseményeiről. Az idilli jövőkép, mely a kandallónál állva, Daryllel az oldalamon körvonalazódni kezdett, mostanra lesújtóan homályossá vált.
Azt hittem, nyugalmas időszak elé nézek, de a balszerencse egy percig sem szunnyadt. Annyi minden történt igen kevés idő leforgása alatt, hogy az emlékek még frissességük ellenére is összemosódtak és eltorzultak. Csupán egy-egy momentum maradt meg élesen, ám ezek olyan elemi erővel villantak az agyamba, hogy szinte megszédítettek.

2018. március 16., péntek

20. fejezet: Huszadik nap

Földöntúli érzés költözött belém. Nem igazán voltam észnél, de azt tudtam, hogy sokszor felébredtem és elájultam. A szememet ugyan ki bírtam nyitni, mindez egyszer sem tartott pár másodpercnél, esetleg néhány percnél tovább. Ami azt illeti, nem igazán volt időérzékem.
Olykor körbenéztem, és miután mindannyiszor ismerős arcokkal találkoztam, mint egy puha ágyba, úgy süppedtem vissza az eszméletlenségbe. Néha, de tényleg csak nagyon ritkán lomha fájdalom kúszott végig a fejem búbjától a lábujjamig.
Egy alkalommal aztán megtört a jég. Az ablakon át beszűrődő napsugarak finom selyemként simogatták a bőrömet, a függöny virágos mintázata rávetült az arcomra. Aprókat pislogtam, hogy a szemem hozzászokjon az erős fényhez, s közben megmozgattam a lábujjaimat.
– Jó reggelt, hétalvó! – üdvözölt egy ismerős hang. Elfordítottam a fejemet, hogy láthassam a tulajdonosát.

2018. március 2., péntek

19. fejezet: Tizenkilencedik nap

Tartalmas kis beszélgetésünket követően Ethan ennivalót szolgált fel. Síri csendben álltunk neki, és később sem szóltunk egymáshoz. Végig rajtam függött a tekintete, mint nagymacskának az áldozatán.
Sokszor viszonoztam a pillantását. Minden falatot kimért mozdulattal emelt a szájához, hogy aztán lassan megrágja és lenyelje. Sokat evett, de egyszer sem habzsolva. Mindvégig ijesztő eleganciát tanúsított, az arckifejezése pedig semmilyen érzelemről nem árulkodott.
Vele ellentétben én alig ettem valamit. Bőven fért volna a gyomromba, hisz rég volt már részem kiadós étkezésben, ám a gyógyszerek, a sérüléseim, és úgy általában az egész helyzet elvették az étvágyamat.
Aggódtam a többiekért, főleg Darylért, akiről napok óta nem hallottam semmit. Reméltem, hogy nincs egyedül és biztonságban van, jó messze a kóborlóktól hemzsegő Alexandriától. Részben persze örültem volna, ha visszajön, mert ezáltal biztosra vehettem volna, hogy él. Ugyanakkor nem akartam, hogy lássa, mi lett a közösséggel.
Étkezés után Ethan a karjába vett, és mint egy újdonsült feleséget, felcipelt az emeletre, hogy ágyba fektessen. Azt mondta, pihennem kell, hogy megerősödjek. A legabszurdabb az egészben, hogy mindezt csak azért szerette volna, hogy aztán az életemre törjön. Őrült és követhetetlen módon viselkedett, azonban nem volt más választásom, mint eltűrni.

2018. február 3., szombat

18. fejezet: Tizennyolcadik nap

A szám kiszáradt, egész testemben gyenge voltam, és csípőtől lefelé nem éreztem a bal alsó végtagomat. Kábultan nyitottam fel a szemem, de mintha ólmos súly nehezedett volna a szemhéjamra, egyből le akart csukódni.
Többször körbevezettem a pillantásomat a lemenő Nap fénye által elárasztott helyiségen, mégsem jöttem rá, kinek a házában lehetek. Egy pillanatra még azt is megkérdőjeleztem, hogy Alexandriában vagyok. Nyugtalanított, hogy rajtam kívül senki nem tartózkodik a szobában, és az izgatottságom csak fokozódott, amikor megláttam a karomba kötött infúziót.
Komoly erőfeszítések árán, ám végül sikerült eltávolítanom a folyadékbevitelre szolgáló cucc részeit. A tű kihúzásakor elfordítottam a fejem, nehogy viszolyogni kezdjek, majd ügyelve rá, hogy egyenletesen vegyem a levegőt, lassan kitakartam magam.
Csupán fehérnemű és egy kinyúlt, rám jó pár mérettel nagyobb póló volt rajtam. Emlékeztem rá, mi történt, így nem lepett meg a bal combomon lévő vastag, steril kötés, az viszont komoly megkönnyebbülést jelentett, hogy egyáltalán volt még lábam. Ezek szerint a sérülésem megfelelő ellátásban részesült, és a seb nem fertőződött el.
Az ágy melletti szekrényen egy ezüsttálca volt, rajta gyógyszerekkel és injekciós tűkkel. Előbbiek neve alapján világossá vált, hogy érzéstelenítőt, fájdalomcsillapítót és gyulladáscsökkentőt is kaptam. Csak épp azt nem tudtam, mióta.