2020. május 5., kedd

18. fejezet: Tizennyolcadik nap

Az állandó és folyvást növekvő feszültség erős ráhatást gyakorolt a hangulatomra. Gregory felakasztása óta egyébként sem voltam túl rózsás kedvemben, s míg a napokból hetek lettek, a munkálatok pedig kisebb-nagyobb döccenőkkel haladtak, egyre kevésbé tudtam megbirkózni a helyzettel.

Az embereim, bár feltétel nélkül követtek, és olykor morogva ugyan, de teljesítették a kéréseimet, még a buzdító beszédeim ellenére is rossz szájízzel dolgoztak együtt korábbi elnyomóikkal.

Természetesen a Megváltókat sem kellett félteni. Negan bebörtönzése egyáltalán nem tette őket gyámoltalanná, sőt voltak, akik arra utaztak, hogy minél többször vitába keveredhessenek a többiekkel.

Hiába támogattam Rick tervét, és hiába segítettem annak megvalósítását, azt nem tagadhattam, hogy még az eltelt idő ellenére sem kovácsolódott eggyé a kettő. Továbbra is éles határ húzódott a Megváltók és a nem Megváltók között. Voltak Rick bajtársai, illetve nem Rick bajtársai.

Attól függetlenül, hogy Negan valamikori talpnyalói hozzájárultak a közösségek közti út egyik fontos elemének, a hídnak az újjáépítéséhez, még nem lettek hűségesek Rickhez és az eszméjéhez. Vagy legalábbis a többség nem – persze, akadtak kivételek. Olyanok, akik tényleg változni és változtatni akartak magukon és a világon, amelyben éltek.

A Daryllel való kapcsolatom is egyre rögösebb talajra tévedt. Hilltopban maradtam, ám nem az ő utasítására vagy kedvéért. Alkut kötöttem vele és Maggie-vel. Egyik beszélgetésünk során megegyeztünk, hogy Hilltop munkáért cserébe befogadja az embereimet.

Maggie feltételül szabta, hogy az ott tartózkodásuk csupán ideiglenes lehet – illetve hozzátette, hogy ez rám nem vonatkozik, vagyis én nyugodtan ott maradhatok, ameddig csak szeretnék. Mivel egyelőre biztonságban tudhattam az embereimet, belementem, hogy átcuccoljak Hilltopba.

Így mindenki számára előnyös megállapodást ütöttünk nyélbe. Az embereim szállást kaptak, védelmet nyújtó falak mögött kelhettek és fekhettek. Hilltop gyarapodott, hisz Steve-ék dolgoztak. Daryl bizonytalan időre lecsillapodott, mert nem mentem vissza Alexandriába, ahol Negant fogva tartották.

Maggie szintén megnyugodott, elvégre nem voltam Rick közelében. Talán azt hitte, csak mert a hátam mögött hagytam Alexandriát, Rick eszméjének követéséről is lemondtam. Hát, nem így volt, még ha nem is tettem közhírré. Jared pontosan tudta, hogyan gondolkozom, és valószínűleg Daryl is sejtette – utóbbiról mertem feltételezni, hogy tartja a száját Maggie előtt.

Várható volt, hogy az örökös viták meg az egymásnak történő odaszólogatások végül komolyabbra fordulnak. A szunnyadó vulkán kirobbanásának katalizátora végül a munkásoknak vizet osztogató Henry lett. Justin, Negan egykori talpnyalója, aki egyébként is Daryl bögyében volt, elkezdte taszigálni Henryt, miután a fiú nem akart neki több vizet adni a megszabott fejadagnál.

Daryl hamar összegabalyodott Justinnal. Ütötték-vágták egymást, a többiek pedig szurkolni kezdtek – ki ennek, ki annak. A két férfi már javában püfölte egymást, amikor odaértem. Mindaddig az erdőben vert táborban segítettem, és csak lazításként sétáltam el feléjük, hogy lássam, miként haladnak a munkálatokkal.

Mázli ugatásba fogott. Maradásra intettem, mire előbb felnyüszített, aztán türelmetlen morgásba és toporgásba kezdett. Próbáltam átfurakodni a viaskodók köré gyűlt tömegen. Többjüket félre kellett löknöm, hogy előrébb jussak. Először Daryl, utána Justin nevét kiabáltam. Rá akartam venni őket, hogy álljanak le, de rám sem hederítettek.

Peregtek a másodpercek, és hamarosan értelmetlenné vált a további kérlelés, így végül sarkon pördültem, és remélve, hogy a közelben van, Rickért kiáltottam. Grimes pillanatokon belül a hídon termett. Szétválasztotta a balhézó feleket, elcsitította az embereket, majd erélyesen rájuk parancsolt, hogy folytassák a munkát.

Nyilvánvaló volt, hogy Daryl nem lesz hajlandó szemet hunyni Justin tette felett. Valamiért úgy éreztem, még örült is, hogy behúzhatott párat a fickónak. Rühellte Justint, és az iránta érzett ellenszenvére azon nyomban fény derült, mihelyst visszavonultunk a tábor egyik sátrába, hogy letisztázzuk, mi miért történt és hogyan tovább.

Jómagam leültem egy ruhákkal teli ládára, és alkarral a combomra támaszkodva figyeltem, mit tartogat a Rick és Daryl közti párbeszéd. Eleve nem indult jól: Daryl indulatossága szemernyit sem csökkent, sőt úgy tűnt, mintha a Justin iránti gyűlölete egyre csak nőtt volna.

Carol jelenlétével nem tudtam mit kezdeni. Bár legutóbbi egy légtérben tartózkodásunk alkalmával tulajdonképpen bűntársak voltunk, nem akartam túl hamar következtetést levonni, nehogy tévedjek.

– Azt mondod, hogy akkor megússza az a szemét? – vonta kérdőre Daryl Ricket.

– Csupán csak pár napról van szó – felelte Grimes. – Hidd el, hogy nem szívesen teszem, de sürget minket az idő. Erős, és a Megváltók adják a munkások felét. És már így is sokan leléptek.

– Azért, mert ők ilyenek – vágta rá Daryl. – Nem fognak beállni a sorba csak azért, mert szépen kéred.

– Jól mondja – szólt közbe Carol, igazat adva Darylnek. – Nekik nem kellett egymással élniük. Nem várhatjuk el, hogy elfelejtsék a történteket.

– Tudom, hogy nem volt könnyű. És még jó ideig nem is lesz az, de ez nem a felejtésről szól, hanem az előrejutásról. Az együttes haladásról. Ha folytatjuk, látni fogják, hogy egy oldalon állunk.

– Ezt hiszed? – kérdezte Daryl. Nyeltem egyet. Éreztem, hogy valami megváltozott. A pillantás, amellyel Daryl Ricket illette, más volt bármely korábbinál. Távolságtartásról árulkodott. – Egy oldalon állunk, Rick?

Mind értettük a kérdés kétértelműségét. Egyértelmű volt, akárcsak Grimes reakciója.

– Te mit mondasz? – kérdezte Daryltől.

– Amit eddig is ugattam. De te meg sem hallod – felelte szemrehányóan, majd sarkon fordult, és kimasírozott a sátorból, mit sem törődve azzal, hogy Rick a nevén szólítva próbálta maradásra bírni.

– Összetett kérdés – sóhajtotta Rick. Hol rám, hol Carolra nézett. – Gregory óta megváltozott minden, de talán már előtte is.

– Beszélj vele! – javasolta Carol.

– És mit mondjak?

– Tudom, mit akarsz elérni, és én helyeslem. De hiszem, hogy páran közülük még nem állnak készen erre – mondta Carol, aztán ő is elhagyta a sátrat.

Rick mély levegőt vett, idegesen végigsimított a tarkóján, és felém fordult.

– Neked mi a véleményed?

– Szeretném, ha működne a terved, de egyedül nem tudod megvalósítani. Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy akiket régóta ismersz és támogattak, mára egy, a tiéddel ellentétes álláspontra kerültek.

Bólintott. Tudta, hogy így van. Egy lélegzetvételnyi ideig félrenézett, majd a szeme sarkából ismét rám pillantott. Halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Te mellettem állsz.

Viszonoztam a gesztusát. Kicsit olyan volt, mintha épp akkor, épp ott született volna egy közös titkunk. Egy apró dolog, amelyről csak mi tudtunk, és mégsem. Bensőséges pillanat volt, amely mindkettőnk számára sokat jelentett.

– Daryl távol akar tartani Alexandriától – váltott témát. – Először azt hittem, csak Negan miatt, de mostanra világossá vált, hogy az én közelemben sem lát szívesen.

– Mert mást képviselsz, mint ő és Maggie. Mert ugyanazt szeretnénk.

– Tudja, hogy együtt erősebbek lennénk.

– Nem számít, mit mond, és milyen messzire próbál elhurcolni tőled. Attól még nem fogok úgy gondolkodni, mint ő.

Felálltam.

– Minden rendben lesz – mondtam biztatóul, kicsit talán mindkettőnknek. Elmormolt egy igent, rátámaszkodott a tervrajzokkal megpakolt asztalra, és lehorgasztotta a fejét.

Hinni akart nekem. Hinni akart abban, hogy tényleg beválhat a dolog. Én is hinni akartam, sőt talán még inkább szükségem volt rá, hogy működjön, mint Ricknek.

 

* * *

 

Telt az idő, és én csak sodródtam az árral. Túl sok minden történt, egyik-másik eseményt szinte felfogni sem volt időm. Kicsit úgy tűnt, mintha Aaron balesete lavinát indított volna el, mert miután elveszítette a karját, csőstül ömlöttek a nyakunkba a további problémák.

Jó ideig azon aggódtunk, Aaron vajon túléli-e a karját érő súlyos sérülés miatt szükségessé vált csonkolást. Daryl, mivel különösen jó kapcsolatot ápolt Aaronnel, a férfi kezdetben kritikus állapota miatt valósággal megközelíthetetlenné vált. Olyan volt, mint egy lőporos hordó, s mivel tudtam, hogy jobban teszem, ha nem lobbantom lángra, minden előzetes bejelentés nélkül tértem vissza Alexandriába.

Napokig ingáztam az építkezés, Alexandria és Hilltop között. Utóbbit kizárólag az embereim miatt látogattam – persze, az sem jött rosszul, hogy Daryl jó párszor látott ott, így fenntarthattam a látszatot, miszerint Hilltopban töltöm az éjszakáimat.

Egy darabig jól ment a dolog, és valószínűleg sokkal tovább is titokban tarthattam volna az alexandriai kiruccanásaimat, ha az embereim meg nem makacsolják magukat. Tisztában voltak vele, hogy nem akarok letelepedni Hilltopban, és bár ott biztonságban lehettek volna, nekik eszükben sem volt ott maradni. Választás elé állítottak, amit Jared tolmácsolt: vagy visszatérek Hilltopba, és az élükre állok, vagy követnek Alexandriába, és a maradásukért cserébe besegítenek a termelői munkálatokban.

Na, ekkor bukott a mutatvány, mert mihelyst Daryl fülébe jutott, hogy az embereim leléptek Hilltopból, megjelent Alexandriában. Éktelen veszekedés kerekedett köztünk. Mindketten a saját igazunkat hajtottuk, bele sem gondolva a másik helyzetébe. Daryl úgy fogta fel az Alexandriába való visszatérésemet, hogy Ricket választottam helyette, és ez olyan fájdalmat okozott neki, hogy képtelen volt visszafogni magát. Persze, én sem türtőztettem magam.

A legrosszabb szavakat vágtuk egymás fejéhez, és olyan dolgokat róttunk fel a másiknak, amiket nem szabadott volna. Önző ribancnak titulált, aki mindennél előbbre helyezi a saját érdekeit. Azt mondta, utólag már bánja, hogy Beth szem elől vesztése után mellettem maradt. Sajnálta, hogy nem hagyott sorsomra, de többé nem esik ebbe a hibába. Kijelentette, hogy leveszi rólam a kezét, és ezentúl azt csinálok, amit akarok. Az sem érdekli, ha meghalok.

Én sem kíméltem. Az arcába vágtam, hogy nem több egy basáskodó, érzelmileg inkompetens seggfejnél, majd közöltem, mennyire sajnálom, hogy sokáig bólogató kiskutya módjára vártam rá. Kijelentettem, hogy nem érdemli meg a szeretetemet, és megígértem, hogy ezután minden erőmmel azon leszek, hogy örökre kizárjam a szívemből.

Sejtelmem sincs, hány alexandriai hallgatta végig a veszekedésünket, ahhoz mindenesetre túl hangosak voltunk, hogy mindenki figyelmét elkerüljük. Túl sok harag, túl sok feszültség robbant ki belőlünk, mégis szégyelltem magam, mert nem az volt a célom, hogy színpadi előadássá tegyem az összetűzésünket.

Nem sokkal a vitánk után jött a következő csapás. Az egyik Megváltó, Justin, aki az építkezésnél dolgozott, és egyébként is Daryl bögyében volt, meghalt. A Megváltók lázongani kezdtek, és kisebb verekedés tört ki Rick emberei és Negan egykori talpnyalói között.

Ha ez nem lett volna elég, később további Megváltók tűntek el – köztük Arat is. Azonban bárkit kérdeztem, senki nem tudott róluk semmit, és bár biztos voltam benne, hogy sem Arat, sem a többi, jó útra lépő Megváltó nem lécelt volna le, mivel egyetlen információmorzsát sem tudtam szerezni róluk, tehetetlen voltam.

Tulajdonképpen minden eddiginél haszontalanabbnak éreztem magam. Utáltam, hogy csupán rozsdás fogaskerék vagyok egy folyamatosan működő, másutt szinte hibátlanul olajozott gépezetben. Régi rosszakaróm, az önsajnálat pedig lassan terjeszkedni kezdett a bensőmben. Nem hagyhattam, hogy feneketlen gödör módjára elnyeljen. Túl sokszor sikerült már neki, ám ezúttal fölébe akartam kerekedni. Valószínűleg ezért kötöttem ki ott, ahol: Negan cellájában. Pontosabban a börtön rácsának túloldalán.

Michonne nem akadékoskodott. Miután aznap korábban befejeztük a híd körüli munkálatokat, és némi alexandriai bóklászás után megjelentem az ajtajában, kérdés nélkül elvezetett Neganhöz. Csupán annyit mondtam, hogy látni akarom, Michonne pedig bólintott. Tudta, hogy bár nem szívlelem a Megváltók egykori vezérét, egészen másként – még számomra is megmagyarázhatatlan módon – kötődtem hozzá a többiekhez képest, és nem azért akartam a közelébe férkőzni, hogy megöljem.

A Negan börtönéhez vezető úton nem ejtettünk sok szót. Csak annyit mondott, hogy tud a Daryllel való vitámról. Vagyis nemcsak tudomást szerzett róla, hanem konkrétan fültanúja volt. Nem reagáltam a kijelentésére. Még magammal sem tisztáztam az akkor történteket. Akkor hogyan is vonhattam volna le konklúziót egy harmadik fél segítségével? Nem, előbb egyedül kellett átgondolnom – valamikor később.

Azt hittem, engedékenysége ellenére Michonne kiköti, hogy tíz percet kapok a Negannel folytatott diskurzusra. Ehelyett a kezembe nyomta a kulcscsomót, amelyen nemcsak a cellához vezető ajtó kulcsa, hanem a börtön rácsos ajtaját nyitó kulcs is rajta volt. Nem értettem Michonne-t. Mély bizalomból vagy túlzott felelőtlenségből tette? Fogalmam sem volt. Ám ha nagyon elborult volna az agyam, könnyűszerrel szabadon engedhettem volna Negant.

– Visszamegyek Judith-hoz – mondta Michonne, miután beléptünk a félhomályba burkolózó, dohos szaggal átitatott helyiségbe. – Ha itt végeztél, látogasd meg. Biztosan örülne neked. Ahogy én is. Megihatnánk egy limonádét.

A nő felé biccentettem, jelezve, hogy számíthat rám. Amúgy sem adatott rá sok lehetőségünk, hogy kettesben töltsük az időt. Michonne, mintha kimondatlan érzelmek garmadáját szerette volna kifejezni, gyengéden megszorította a vállamat, majd halványan elmosolyodott. Bizonyára azt hitte, hogy bár vágyom rá, mégis félek kettesben lenni Negannel.

Csak akkor döbbentem rá, hogy tökéletesen igaza volt, amikor becsukta maga mögött az ajtót, és hirtelen súlyos csend telepedett a piciny helyiségre. Egyenletesen lélegeztem, a tekintetem Neganre vetült. A cella sötét sarkából kibontakozó alak lassan felemelte a fejét. Egy pillanatig felmerült bennem, hogy talán nem is látja a vonásaimat, ezért elhatároztam, hogy közelebb lépek a rácshoz. Azt akartam, hogy felismerésre jusson, és tökéletesen tisztában legyen vele, ki érkezett hozzá látogatóba.

– Hát, itt vagy – szólalt meg, a hangja érdes volt. Lassan felkászálódott a földről, megközelítette a köztünk lévő rácsot, és mélyen a szemembe nézett. – Csak Ann – ízlelgette, az ajkán fáradt mosoly játszott. – Tudtam, hogy nem leszel képes lezárni a kettőnk dolgát, de azt hittem, a mi kis Daryl barátunk tenni fog róla, hogy távol tartson tőlem.

– Azért nem jöttem eddig, mert nem akartam, nem azért, mert Daryl azt parancsolta.

– De gondolom, nem is sürgette az újbóli találkozásunkat.

– Ez természetes – feleltem, mire oldalra billentette a fejét, és résnyire szűkülő szemmel végigmért.

– Mi változott? – kérdezte, majd miután rájött, hogy nem egészen egyértelmű, mire kíváncsi, folytatta. – Az imént azt mondtad, azért maradtál távol ilyen sokáig, mert így akartad, most mégis itt vagy. Miért?

– Talán csak kíváncsi voltam rá, mi lett belőled.

Halkan felnevetett.

– Ha most válaszolnod kellene, kettőnk közül ki tűnik hányatottabbnak, mégis saját magadat mondanád, nemde?

– Fenemód bölcsnek hiszed magad – szűrtem a fogaim közt.

– Nem, kislány. Sokkal inkább arról van szó, hogy az elevenedbe látok. Pont olyan tiszta teremtés vagy, mint édesanyád…

– Fogalmad sincs – vágtam közbe –, ki vagyok. Nem ismersz, csupán beillesztesz egy, az anyámról szőtt ábrándképbe. Nincs szükségem az oltalmadra. Sosem volt.

– Mi másért lennél itt? Szomjazod a szavaimat és a pártfogásomat. Amióta először találkoztunk, tudod, hogy a múltbéli emlékeid alkotta kirakós részét képezem, mostanra pedig rájöttél, milyen fontos darabka vagyok valójában. Én vagyok az utolsó elem, ami hiányzik, és pontosan ezért jöttél ide.

Elfutott a méreg. Túl csupasznak éreztem magam, mintha a szimpla pillantásával lemezteleníthetett volna, hogy olvasson a gondolataimban. A kiszolgáltatottság egy egészen ismeretlen fajtájával találtam szembe magam, és ez valamelyest megrémített.

– Te irányítasz – ajánlotta fel, mielőtt inamba szállhatott volna a bátorságom.

Megvárta, hogy a vállam fölött visszanézzek rá, aztán leült a földre, és a tarkóját mutatva nekem, a rácsnak döntötte a hátát. Így akarta elkerülni a továbbiakban, hogy egy egyszerű szemkontaktussal elbizonytalanítson, és meghátrálásra késztessen. Érdekes gesztus volt.

– Szóval, mit szeretnél? Hallgatni vagy meghallgattatni?

Nyeltem egyet, aztán követtem Negan példáját, és hátat fordítva neki, elhelyezkedtem a kemény padlón.

– Ebben a sorrendben.

Némely levegővételünkkor éreztem, amint egymáshoz ért a vállunk és a lapockánk. Az agyam elcsitult, a testemre furcsa, olykor enyhén gyomrot megremegtető nyugodtság telepedett.

– Mindent tudni akarok, és szeretném, ha te is tisztába kerülnél a dolgokkal – közöltem. – Azt akarom, hogy mesélj nekem a szüleimről. Hogy mondd el, miért nem öltél meg aznap éjjel, amikor kivégezted Abrahamet és Glennt. Hogy miért tartottál életben, és miért akartál mindenáron magadhoz láncolni.

– Rendben, feltéve, ha te is válaszolsz a kérdéseimre – felelte rövidesen. – Mit szólnál, ha én kezdeném?

– Hallgatlak – egyeztem bele.

– Szándékosan nem reagáltál arra, hogy én vagyok a te kis kirakósod hiányzó eleme. Tudod, hogy ez az igazság, talán mégsem gondoltál még bele, miért van így. A magyarázat ott lebegne a szemed előtt, ha nem fordítanál hátat neki. Elvégre te is érzed, hogy van köztünk valami, nemde?

Nemcsak azért akartad, hogy Rick meghagyja a szaros kis életemet, mert válaszokat akartál, hanem mert a kezdetektől fogva érezted, hogy különleges kapocs van közöttünk. Persze, az elején még nem láttad, mert elvakított az irántam érzett gyűlölet. Később viszont rájöttél, hogy összeköt minket valami, ami erősebb a haragnál.

Mintha a sejtjeidből eredne, és ösztönösen tudnád, hogy hozzám tartozol. Olyan… Hogy is szokták mondani? Zsigerből jövő? Igen, valahogy így.

– A vér hívó szava? – kérdeztem, a testemet elhagyta az erő. Ha nem ültem volna, bizonyosan összerogyok. – Vérségi kapcsolatra célzol?

– Igen. Mondjuk egy olyan kapcsolatra, ami apa és lánya között létezhet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése