7. fejezet: Hetedik nap

Magas, erős védőfalak. Mögülük kiszűrődő gyerekzsivaj. Nevetés, beszélgetés hangjai, különböző szófoszlányok. Nők vékonyabb és férfiak mély baritonja. Ez fogadott minket, amikor Alexandriához értünk.

Megkövülve, érzelmek kavalkádjával a szívemben figyeltem a város kapuját. Hirtelen arra sem voltam képes, hogy eldöntsem, csak a képzeletem űz velem gonosz tréfát, egy álomba csöppentem, vagy valóban igaz, amit látni és hallani vélek.

Rick Judith-tal a karjában megtorpant mellettem. Nem kellett ránéznem, hogy tudjam, ő is vívódik. Hinni akartam Aaronnek, és bár egyelőre nem vonhattam le végleges konklúziót, felsejlett bennem a remény, hogy a férfi megérdemelte a tőlem kapott esélyt.

Amint beléptünk a közösség területére, felszólítottak minket, hogy adjuk le a fegyvereinket. Ugyan nem sok értelme volt, hogy ragaszkodjam a kardomhoz, hisz az utóbbi napokban egyáltalán nem használtam, mégis nehéznek bizonyult megválnom tőle. Nemcsak úgy gondoltam rá, mint egy ölésre alkalmas eszközre, hanem úgy is, mint az utolsó és egyetlen megmaradt dologra, amit az apámtól kaptam.

A fegyverek átadása után Alexandria vezetője, aki Deanna Monroe néven mutatkozott be, minden újonnan érkezőt meginterjúvolt. Én voltam a kilencedik a sorban. A nő barátságos mosollyal invitált be a házába. Hellyel kínált, udvariasan megkérdezte, nem probléma-e, ha rögzíti a beszélgetésünket, aztán maga is leült.

– Mikor csatlakoztál Rickhez? Te is a kezdetektől fogva vele vagy, mint közületek jó néhányan?

– Nemrég találkoztam vele.

– Ez mit jelent? Hetekkel vagy hónapokkal ezelőtt? – biccentette oldalra a fejét.

– Még annyi sem. Csak néhány napja.

Deanna érdeklődve felvonta a szemöldökét.

– Hogyan botlottál belé?

Pár másodpercre megszakítottam a szemkontaktust. Kellett egy kis idő, hogy az emlékeimmel együtt az érzelmeim is rendeződjenek. Legalábbis részben.

– Egy irodaházban rekedtem Daryllel és néhány másik túlélővel. A város korábban elesett, és ellepték a kóborlók. Megígértem azoknak az embereknek, hogy kijuttatom őket, és el is hagytuk az épületet, de… – Megköszörültem a torkomat. – Végül csak Daryllel ketten éltük túl az éjszakát. A városban találkoztunk Rickkel, Michonne-nal és Carllal, aztán Terminusba mentünk.

– Mi lett a többiekkel?

Szólásra nyitottam a számat, ám első próbálkozásra néma maradtam. Az emlékezésnél még elemibben és lesújtóbban hatott rám, hogy szavakba kellett foglalnom azt, ami hatalmas törést okozott az életemben.

– Meghaltak – feleltem tömören. Deanna nem érte be ennyivel.

– Hogyan?

Nem akartam hazudni, és amúgy is kár lett volna.

– Miattam.

Deanna arckifejezése nem változott, így sejtelmem sem volt, mi járhat a fejében. Jobbnak láttam megelőzni az újabb kérdést, ezért folytattam, remélve, hogy beéri annyival, amit önszántamból hajlandó vagyok elmesélni.

– Daryl nem volt velünk, amikor kijutottunk az irodaházból. Elindultam, hogy megkeressem, a túlélőket pedig elbújtattam egy kamion rakodóterében. Sokáig bolyongtam a városban, mire összefutottam Rickékkel és Daryllel. A kamionhoz mentünk, hogy összeszedjük a többieket, azonban a kóborlók megelőztek minket. Mire odaértünk, már egyikük sem élt.

– Ha így történt, miért mondtad azt, hogy miattad haltak meg?

– Ez az igazság – válaszoltam szinte habozás nélkül. – Halálra ítéltem őket, mert egyetlen élet megléte jobban foglalkoztatott, mint három másik. Még akkor is nagyobb esélyük lett volna, ha végighurcolom őket a városon. Akkor legalább megkísérelhettem volna megvédeni őket.

Deanna ültében felém hajolt, az alkarjával a combjára támaszkodott.

– Nem bűn olykor úgy cselekedned, hogy azzal saját magadnak kedvezz. Mindannyian hibázunk és teszünk önző dolgokat. Ha nem így lenne, jóval kevesebb tapasztalatot gyűjtenénk. Én is hoztam olyan döntéseket, amivel egyeseknek ártottam, másoknak viszont előnyére vált. Lehet, hogy ha aznap magaddal vitted volna őket, te is meghalsz velük. Talán csak megmentetted az életedet.

– És szerinted megérte megmenteni úgy, hogy közben a többiek meghaltak? Megér egy élet egyszerre hármat? Egy férfiét, egy nőét és egy gyermekét? Megérte elvennem a lehetőséget egy kislánytól, aki most itt lehetne helyettem? Itt, Alexandriában, ahol falak vennék körbe, lenne mit ennie, játszhatna a korabeliekkel és felnőhetne?

– Fölöslegesnek tűnhet, szerintem mégis minden esetben érdemes átgondolni, mi lett volna, ha másként történnek a dolgok – mosolyodott el halványan. – Ugyanakkor nem szabad elveszni az ilyesféle képzelgésekben. Elég egyszer végigpörgetni magadban, aztán el kell engedned, mert ha megrekedsz, az előbb-utóbb tönkre fog tenni. Tudni kell túllépni, hogy folytathasd az életet. Nem azokra kell koncentrálni, akiket valaha is elveszítettél, hanem azokra, akik még élnek.

– És ha belefáradtam?

Deanna felmutatta a tenyerét, jelezve, hogy ne is folytassam.

– Szó sincs ilyesmiről – vetette ellen. – Biztos vagyok benne, hogy még nagyon hosszú út áll előtted. És ami engem illet, szívesen látnám a tiédet addig, míg én végigjárom a sajátomat. Ha te is szeretnéd, értékes és aktív tagja lehetnél a közösségünknek.

Nehéz volt uralkodnom magamon. Túlságosan meghatott, hogy Deanna látta bennem a lehetőséget. Hitt benne, hogy képes vagyok segítséget nyújtani, és a részvételemmel még jobbá válhat a helyzet Alexandriában. Reményt fektetett belém, és a kijelentéséből ítélve eszében sem volt bármitől is elhatárolni engem.

A tekintete még inkább elveszett az enyémben. Rám került a sor, hogy mosolyra húzzam a számat, de képtelen voltam megtenni. Bármennyire is jólesett ez a beszélgetés, egyelőre csak útmutatóként tudtam elraktározni.

– Mit gondolsz, adnál egy esélyt? – kérdezte rövid csend után. Nem agyaltam valami sokáig.

– Igen.

* * *

Két házat kaptunk, hogy mindannyian viszonylagos kényelemben legyünk. Míg Deanna a csapat hátralevő tagjait is meginterjúvolta, a beszélgetésen átesettek pedig szemügyre vették a rendelkezésünkre bocsátott épületeket, feltűnés nélkül otthagytam őket.

Komótos léptekkel jártam be Alexandria utcáit, és akárkivel találkoztam, ismeretlenül is rám köszönt. Az esetek többségében egy szimpla biccentéssel feleltem. Ugyan meglehetősen udvariatlan módja volt ez a viszonzásnak, még túlságosan újnak éreztem mindazt, amibe belecsöppentem.

Az emberek, akiket láttam, kivétel nélkül olyan dolgokat tettek, amikhez már nagyon régóta nem volt szerencsém. Békésen sétálgattak, a tó melletti pavilonban ülve beszélgettek, leseperték a házukhoz tartozó lépcsőt, ablakot pucoltak vagy a verandára kitett ülőalkalmatosságban elkényelmesedve olvastak meg rejtvényt fejtettek.

A kóborlómentes világban mindezek a legáltalánosabb elfoglaltságok közé tartoztak. Most azonban annyira szokatlannak tűntek, hogy nem győztem rácsodálkozni a látottakra. Olyannyira nyugodt összkép tárult a szemem elé, hogy teljesen összezavarodtam. Ahelyett, hogy némileg helyre rázódtam volna, még inkább felkavartak az Alexandriában tapasztaltak.

– Hol van a kardod párja? – érkezett a váratlan kérdés. Felkaptam a fejemet, elszakadva az idilli kép tanulmányozásától, és a tőlem néhány lépésnyire, az út közepén megálló férfira vándorolt a tekintetem. – Láttam, amikor leadtad a fegyveredet. Az olyan kardok, mint a tiéd, rendszerint párban vannak.

Pár pillanat erejéig ismét a focilabdát passzolgató gyerekekre néztem, végül az alexandriaira. Harminc körülinek tippeltem.

– Elveszett – feleltem, félig-meddig az igazat mondva.

Mégsem hozakodhattam elő Elliottal és az általa vezetett közösséggel, amelyben a nők egyetlen és kizárólagos szerepe az utódnemzés volt. Nem tudtam, mit árulhatok el az idegennek, meg különben sem véltem úgy, hogy valaha is köze lesz az akkor és ott történtekhez.

A férfi, miután rájött, hogy egyetlen szóval kívántam letudni a válaszadást, bólintott egyet.

– A nagyapám fegyvertörténész volt. Kiskoromban sok nyarat töltöttem náluk, így tanultam tőle ezt-azt – folytatta.

Nem igazán tudtam, mivel reagálhatnék, ezért inkább csendben maradtam. Mintegy kifejezve a megértését, féloldalas mosolyra húzta a száját, és közelebb merészkedett hozzám.

– Egyébként Ethan vagyok – nyújtotta a jobbját. – Ethan Cooper.

– Ann. – Kezet ráztam vele, majd rövid szemkontaktus után elléptem mellette.

– Ne haragudj, ha túl rámenős voltam – hadarta. Félig visszafordultam felé. – Hosszú idő óta először van szerencsém új arcokhoz. Nem akartam tolakodó lenni, csak túlságosan felvillanyozott az érkezésetek. Tudom, hogy még szoknod kell a helyet. Azt is megértem, hogy egyelőre bizalmatlan vagy, és jelenleg nem az a legfontosabb, hogy új embereket ismerj meg. De ha később úgy gondolod… Érted, ha beszélgetni szeretnél… – Megköszörülte a torkát. – Nem vagyok valami szófukar – tért a lényegre, egyúttal felajánlva a társaságát.

Bólintottam. Viszonozta a gesztusomat, aztán hátat fordított. Magam sem értem, miért, de nem hagytam, hogy csak úgy leléceljen, holott nem sokkal korábban még én voltam az, aki menekülőre fogta.

– Vannak még itt kardok? – érdeklődtem, kivívva a figyelmét.

– A nagyapám révén maradt rám egy kisebb gyűjtemény – mondta, miközben az arcomat tanulmányozta. – Van benne minden, de olyan régiek, hogy már egyiket sem lehet használni. Ha valamikor lesz hozzá kedved, gyere át, megmutatom őket. Ott lakom – mutatott rá egy emeletes épületre.

Ezzel zárult a beszélgetésünk. Nem ígértem neki semmit, szimplán tudomásul vettem a kapott lehetőséget. Még abban sem voltam biztos, hogy élni fogok vele, de legalább adatott egy esélyem arra, hogy ha unatkozom, elfoglaljam magam valamivel.

Amikor visszaértem a házhoz, Daryl épp a veranda lépcsőjén ült. Arra készült, hogy kibelezze az Alexandriába vezető utunk során lőtt oposszumot. A bejárati ajtó résnyire nyitva volt. Odabentről beszélgetés hallatszott.

A férfi felnézett rám, a kés megállt a kezében. Felkapaszkodtam a lépcsőn, hogy csatlakozzam a többiekhez, ám legnagyobb meglepetésemre Daryl utánam szólt.

– Merre jártál?

Megtorpantam, és hatalmasat nyelve a férfi felé fordultam.

– Csak körbenéztem.

Felpillantott rám, a tekintete elveszett az enyémben.

– Ha elmennék, velem jönnél?

Köpni-nyelni nem tudtam. Annyira abszurd volt ez a kérdés, hogy először fel sem fogtam. Napok óta furcsán viselkedett velem, legtöbbször rideg és elutasító volt, most meg egy olyan témával hozakodott elő, amit nem bírtam hová tenni. Rövid idő alatt annyira követhetetlenné váltak a velem szembeni megnyilvánulásai, hogy már magyarázatot sem találtam rájuk.

– Ez a hely biztonságosnak tűnik – feleltem végül. – Ha minden jól alakul, itt maradhatnánk. Megpróbálhatnánk itt élni, nem? Úgy, ahogy az alexandriaiak. Nem kellene állandóan menekülnünk, sem a szerencsére bízni a sorsunkat. Az otthonunkká tehetnénk Alexandriát, és akkor… Minden megváltozhatna. Minden jobb lehetne.

– Tudnál itt élni?

– Miért, te nem?

Vállat vont, és megforgatta a kezében lévő kést. Ideje volt, hogy tisztázzam a helyzetet. Muszáj volt szembesítenem őt, hogy ezáltal én is rájöhessek pár dologra.

– Egész eddig… – Ekkor ismét rám nézett. – Egész eddig arról papoltál, hogy kerüljem a veszélyt. Azt akartad, hogy távol legyek a harctól. Most, hogy megvalósulhatna, amire vágytál, és egy olyan helyen vagyunk, ami védelmet nyújthatna, azt kérdezed, visszamennék-e veled oda? – mutattam a falon túlra. – Mi változott egyetlen nap alatt?

– Fal mögé bújnál? – kérdezte, akárha meg sem hallotta volna az általam mondottakat. – Azt tennéd, ami ellen egész eddig küzdöttél? Hiába kértelek, hogy ne menj el az élelmiszerraktárba, és hiába akartam, hogy maradj a pajtában, szartál rá. Most meg önszántadból lekorlátoznád magad?

– Nem, Daryl! Megint te vagy az, aki korlátok közé akar zárni engem. Azt tartanád a legjobbnak, ha mindig úgy cselekednék, ahogy jónak látod. Ez jelenti a valódi lekorlátozást. De nem fogom hagyni, hogy ugyanaz folytatódjon, ami odakint. Többé nem engedem, hogy az öntudatom szerepében tetszelegj. Ennek vége.

Bólintott, majd az oposszumba mélyesztette a kést, és felhasította szerencsétlen jószág gyomrát.

– Vége – ismételte.

Alig pár pillanattal később Rick, Carl és Carol jelent meg a verandán. Összenéztem a csapatfővel, ellenben Carol tekintetét pont úgy kerültem, mint a későbbiekben Darylét. Előbb a fiú, aztán nem sokra rá Carol is elment, hogy szétnézzen. Így Judith-ot leszámítva hárman maradtunk.

Rick rám nézett, és mintha kérdezni akart volna valamit. Végül mégsem tette. Ki tudja, talán érezte, hogy engem és Darylt illetően nem stimmel valami.

– Akár még be is válhat – jegyezte meg mintegy önmagának, utalva ezzel Alexandriára. Egyikünk sem fűzött hozzá semmit.

Daryl egy utolsó vágást ejtett az oposszumon, félredobta a lenyúzott bőrt és a kizsigerelt szerveket, bennem meg végre tudatosult mindaz, amit a fejéhez vágtam. Akkor és ott világossá vált, min ment keresztül a kapcsolatunk, illetve mi történt velünk külön-külön az elmúlt időben.

Húsz nap alatt szerelmes lettem Dixonba, ám ez nem volt kölcsönös. Egy darabig azt hittem, ő is azt érzi, amit én iránta, de már nem áltathattam magam. Míg nem találkoztunk Rickékkel, kizárólag én voltam neki. Csak velem beszélhetett, csak engem tarthatott számon társként.

Mostanra visszakapta a családját. Újra azokkal lehetett, akikkel korábban, így többé nem volt rám szorulva. Az illúzió, melyet keltett, s mellyel saját magát is becsapta, eltűnt. Mint egy ködfátyol, lassan feloszlott, és csak a kegyetlen, tisztán látható igazság maradt utána.

Húsz nap kellett, hogy az életemet kevesebbre tartsam egy másik emberénél, aki miatt végül összetörtem. Már a Terminusból való kiszabadulásunk napján megtörtént, én mégis csak most jöttem rá. Hét nappal ezelőtt seb ejtődött a szívemen, a különböző felismerések által mégis már aznap gyógyulni kezdtem.

Ezt az utat kellett követnem. Elhatároztam, hogy nem adom fel. Végre lehetőségem nyílt változni és változtatni, mert megláttam, hogy én magam adhatok rá esélyt. Tizenhárom napom maradt, hogy befoltozzam a sérülést, és eltökéltem, hogy sikerrel járok. Nem számított, mibe fog kerülni.