Két nap telt el azóta, hogy felálltam, és faképnél hagytam Negant. Bizonyára azt hitte, túlságosan ledöbbentett a kijelentésével ahhoz, hogy ne a megfutamodást válasszam. Persze, erről szó sem volt. Cseppnyi félelem vagy gyanú sem ébredt bennem. Tudtam és biztos voltam benne, hogy Benjamin Stafford lánya vagyok.
A beszélgetésünk utáni napokban inkább csak csalódást éreztem. Azt hittem, egy minden mesterkéltségtől és hazugságtól mentes diskurzus vár rám, ehelyett odaböfögte, hogy ő az apám – még akkor is, ha burkoltan tette. Így végeredményben nem kaptam meg az oly’ régóta vágyott válaszaimat, de legalább azzal vigasztalódhattam, hogy ő sem lett okosabb általam. Bár ez utóbbi talán nem is érdekelte különösebben.
Más téren szerencsére jobban alakultak a dolgok. Az embereim első látásra megszerették Alexandriát, és szívesen részt vettek a közösséget érintő feladatok elvégzésében. Tetszett nekik a környezet, ami a Szentély és az erdő után valóságos felüdülést jelentett számukra. Még a Királyságnál és Hilltopnál is jobban kedvelték. Az egyetlen ok, amiért mégis maradtak fenntartásaik, Negan ottléte volt. Ezzel ugyanis képtelenek voltak kibékülni.